" Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt,és kipusztíthatja az emberi faj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket - mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban.
De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha!
Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag szívünk közepében, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örkkévaló.
Minden más elmúlthat - és el is múlik.
A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. " Ég és föld elmúlnak, de az én szavam nem" Ez a szó a szeretet, tudjuk.
Vagyis a szeretet nem múlhat el - megmarad.
Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis.
Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantomfájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges.
A szeretet hiányát csak egyetlen dolog gyógyítja: ha újra találkozunk azzal, akit szeretünk. Semmi más. Jövőre, húsz év múlva, odaát, vagy egy másik életben...Mindegy. A hiány mindaddig él, amíg nem látjuk újra. Nem is az emléke, a hiánya él bennünk. ( Sok idő után ez úgy jelenik meg, hogy "Nem tudom, hogy ki, de hiányzik nagyon!" ) És ezt a hiányt valamennyien felfedezhetjük a lelkünkben. Gyakran évszázadokig vagy még tovább hurcolhatjuk magunkban. S néha megélhetjük azt a ritka pillanatot is, amikor - bármilyen alakban- újra találkozunk, és megszólal bennünk az "Ő az" ismerős élménye. Ez a villámszerű felismerés nemcsak különösen boldog és megrendítő, de azzal az érzéssel is jár, mintha egy régi szomjúságunk elégülne ki, mintha nemcsak azt mondanánk, hogy "Ő az", hanem azt is hogy: "Csakhogy itt vagy, végre! "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése